Soha többé! 3.

Soha többé!

3. rész

A nyomozó még egy hosszú pillanatig némán nézett a kék szemekbe, amikben ismét látta megcsillanni a mérhetetlen szerelmet. Vajon most is csak az esze játszik vele örült játékot, vagy tényleg ezt sugallják az őszinte mély szemek? Nem volt ideje többet ezen gondolkodni, hiszen helyszínen voltak, és rengeteg szem leste minden mozdulatukat, így kénytelen volt megszakítani a szemkontaktust, és a mellettük álló Javi-ra pillantott.

- Mit tudtál meg? – kérdezte, és nagy erejébe került, hogy ne húzódjon közelebb az íróhoz, akinek a testéből áradó meleg, és a finom férfias illat úgy vonzotta, mint a mágnes. Nagyon kellett koncentrálnia, hogy Javi minden szavára oda tudjon figyelni. Úgy tett mintha közelebbről szeretné újra megnézni az áldozatot, ezzel kissé távolabb sikerült kerülnie az írótól, de úgy tűnt ennyi még nem elég. Castle illatát még így is érezte. Hatalmas sóhaj szakadt fel belőle. Eddig legalább képes volt elviselni a közelségét. Most már annyira vágyok rá, hogy ez sem megy egy könnyen? – kérdezte magától gondolatban, és ismét ideges lett. Most magára.

- Az idős hölgy sétáltatni vitte a kutyáját, mindig a park ezen részén sétálnak  – a férfi egyelőre még semmi érdekes információval nem látta őket, de Beckett látta a tekintetében, hogy valami kiinduló pontot talált. – Meglátott egy ismerős arcot, Kevin Lowter-t, aki olyan zaklatott állapotban volt, hogy feldöntötte a szomszédjából jól ismert hölgyet. A furcsán viselkedő srác után talált rá a holtestre, a kutyája szagolta ki. – mondta, de mindenki látta, hogy nem ért a mondandója végére. – A hölgy továbbá felismerte a lányt, állítólag járt párszor a srácnál!

- Látod, Castle? – nézett kihívóan maga mögé, és játékosan a férfira mosolygott. Nyoma sem volt a hangjában az előbbi élnek, és dühnek. Élvezte, hogy szórakozhat egy kicsit az íróval. – Mi nyomozok, bizonyítékok keresünk, és kihallgatunk embereket, nem pedig a fantáziánkra hagyatkozunk. Azt hittem a sok év alatt sikerült ezt megtanulnod. – Látva a férfi szemében megcsillanó keserűséget, egy pillanatra megbánta, amit mondott. Egy kis oldódásnak szánta a szavak, de úgy tűnt az író még mindig az előbb lezajlott vitájuk hatása alatt áll. A nyomozó megjegyzését, pedig nem évődésként fogta fel. A nő nem is gondolta mennyire beletalált! A férfit minden egyes szó, amit Kate kiejtett a gyönyörű ajkakon mélyen megsértették az írót. Ismét Javi-ra nézett. – Holnap behozzuk ezt a Kevin nevű srácot. Korán kezdünk, szóval mindenki próbálja kipihenni magát.

- Könnyű azt mondani – húzta el a száját Ryan, akit épp felesége karjai közül ragadtak el azzal, hogy rátelefonáltak. A férfi biztos volt benne, hogy Jenny minden bizonnyal az igazak álmát alussza, így hát ma is kénytelen halkan közlekedni a lakásban.

Beckett az íróra pillantott, aki még mindig megbántottan bámult maga elé. Az érzés, hogy Kate ismét nem értékelte a munkásságát, mélyen megsebezte. – Castle, haza vigyelek? – kérdezte, és közelebb lépett a férfihoz. Az író alig észrevehetően beszippantotta a nyomozó kellemes illatát, és egy-két pillanatig végig gondolta az ajánlatot. Vajon jó, ha egy autóban kell ismét utaznia a nővel? Még egy kényes beszólást már az ő szíve sem bírt volna el.

- Nem, inkább hívok egy taxit! – válaszolta és már indult is a park széle felé. – Köszönöm! – szólt még vissza majd magára hagyta a döbbenten utána bámuló Beckett-et. Az író útja a parttól nem messze lévő bárig tartott, néhány másodperc tétova bámészkodás után belépet a zsúfolt, ismeretlen helyiségbe, és rendelt egy whiskyt. Miután megitta, magától jött a többi is. Pont, mint a fájó gondolatai, melyek főszereplője változatlanul Kate Beckett nyomozó volt.

Kate álmatlanul forgolódott az ágyában, hol az ügyön, hol pedig az írón járt az esze. Mikor letartoztatta Marcus Catót, teljesen biztos volt benne, hogy a férfi a tettes. A tanúvallomás, az ujjlenyomat. Minden jel arra mutatott, hogy a férfi követte a gyilkosságot. Marcus azt mondta bánja, hogy így döntött, az első perctől kezdve bánta a dolgot, és maga sem tudja mi ütött belé. Látszólag könnyű esetnek tűnt. De most, hogy összeköttetésbe került az új ügyükkel, már nem így látta. Lehet, hogy Cato félelemből döntött a vallomásnál, valójában pedig nem egyedül követte el a gyilkosságot. Volt egy társa, aki most folytatja, amit ketten elkezdtek. Még az is megfordult a fejében, hogy talán Castle elmélete akár még igaz is lehet. Egy a százhoz persze, de egy próbát mindenképpen megér, hogy jobban utána nézzenek. Espo felhívta nem sokkal az után, hogy hazaért, és megemlítette, hogy van egy haverja, aki könnyen kiderítheti létezik-e olyan könyv, amiben így végeznek el gyilkosságot. Kate belement, de ráparancsolt Javira, hogy amíg nem érkezik semmi kézzel fogható bizonyíték, ne említse az írónak, hogy jobban utána járnak a történetének.

Már épp sikerült volna elaludnia, amikor megszólalt a telefonja. Mérgesen összevonta a szemöldökét, és a telefonjáért nyúlt, de a sötétben véletlenül leverte. Kipattant az ágyból, miközben a földön lévő mobilt a kezébe kapta. Azonnal kisimult az arca, ahogy megpillantotta a kijelzőn Castle vidáman mosolygó képét. Nem tétlenkedett tovább azonnal felkapta a telefont.

- Már éppen aludtam, Castle! – morogta a készülékbe, arcán azonban boldog mosoly terült el, de mindez csak addig tartott, míg meg nem hallotta a fiatal női hangon a vonal túloldaláról.

- Ne haragudjon a késői zavarásért, de a férfi, aki néhány perce távozott a bárból, a pulton felejtette a mobil telefonját. – Kate elmerengett. Hát nem haza ment?  – Mivel maga volt a gyors hívón gondoltam önnek szolok, hogy az úr itt hagyta a már említett tárgyat. Azt igazat megvallva elég rossz állapotában hagyta el a bárunkat, és nem akartam, hogy a rokonai esetleg aggódjanak.

Kate gyorsan megkérdezte, melyik bárról van szó, aztán már öltözködött is. Ha az író valóban keményen berúgott, akkor valahol a bár körül kell még lennie. Az aggodalom, mint jeges szél ölelte körbe a testét, és tudta: addig nem fog tudni megnyugodni, amíg nem látja a férfit. Hogy lehet ilyen felelőtlen? A lányára és az anyjára nem gondolt? Ja, persze. Most épp egyikőjük sincs otthon. De akkor is. Egy felelőtlen, nagyképű idióta!

Nagy lendülettel tépte fel az ajtót, miközben a kocsi kulcsáért nyúlt, és sietségében nem vette észre az ajtóban szédelegve álló férfit, és beleütközött. Mivel maga az ütközés nem volt erőteljes, megtartotta magát, de az író, a sok elfogyasztott alkohol hatására bágyadtan terült el a padlón. Castle a fejfájás ellenére sikeresen eltalált a nőhöz, bár a taxisnak többször el kellett mondania a címet, mert nem nagyon értette a részeges nyelvet.

Beckett összehúzott szemöldökkel nézte az elterült írót, miközben megkönnyebbült sóhajt hallatott. Nem kellett messzire mennie, hogy megtalálja az írót. Legbelül jól eső érzéssel töltötte el, hogy még ilyen állapotában is felkereste őt a lakásában.

- Mit keresel itt, Castle? – nézett rá kihívó pillantással, miközben a férfi segítségére indult, aki már másodszorra próbált feltápászkodni a földről. Ahogy közel hajolt hozzá, megcsapta az alkohol és a férfi parfüm illata. A nyakán érezte az író forró leheletét, amire jóleső borzongás száguldott végig a gerince mentén. Ahogy az izmos férfi test az oldalának feszült elakadt a lélegzete, és egy pillanatra abba maradt a segítő mozdulat. Szemeivel a férfiét kereste, és mikor a kék szemekbe nézett, melyek kissé bágyadtan pislantottak vissza rá, a gyomra megremegett, a szíve pedig hevesebben kezdett verni.

Castle az alkohol mámorának hatása alatt is érezte azt a nyugodt, kellemes érzést, amit a nő közelsége okozott neki. Mélyen beszívta a nőből áradó kellemes cseresznye illatot, és közben felidézte magában, amikor egyszer megemlítette a nőnek, milyennek érzi az illatát. Akkor is pontosan ilyen közel volt hozzá, bár most még a teste is a nyomozóhoz préselődött, ami felszínre hozták pajzán gondolatait. Szíve örült módra döngette a bordáit, félő volt, hogy kiesik a helyéről. Amikor pedig találkozott a tekintete a nő smaragdkén ragyogó zöld szemeivel, egy pillanatra úgy látta, mintha szerelem és vágy csillanna meg bennük. Ilyen örült játékot játszana velem az alkohol? – gondolta magában. Castle tekintete a nő kecsegtető ajkaira vándorolt, és olyan erős késztetést érzett arra, hogy megcsókolja, mint talán még soha. Kezei végtelenül lágyan kapaszkodtak meg a nő derekán, miközben láthatóan lassan maga felé fordította a nyomozót. Kate először nem értette, mi ezzel az író célja, csak akkor esett le neki, hogy már nem csak a segítségnyújtás miatt kapaszkodik belé olyan nagyon, amikor meglátta, milyen vágyakozva nézi az ajkait. Megfordult a nő fejében, hogy kitépje magát, az egyre inkább ölelkezésnek tűnő helyzetből, mégse tette. Ő is már vágyott rá. A csókra. A lágy érintésre. A bizsergést okozó kezek simogatására. Richard Castle-ra. Az író behunyta a szemét, miközben közelebb hajolt a nőhöz. Még egyszer belélegezte a belőle áradó kellemes illatot, majd óvatosan – hogy a nőnek legyen ideje ellenkezni – Kate ajkaira hajolt, de még mielőtt megcsókolhatta volna, a gyomra bukfencet lejtett. Amilyen gyorsan csak tudott, kibontakozott az ölelésből, elhajolt Kate-től, és kidobta a taccsot. Magában többször pokolba kívánta égő gyomrát, és a nem rég elfogyasztott whiskyt. Hiszen olyan közel volt hozzá, hogy megcsókolhassa álmai nőjét!